Freddie Spinster

Drágám, gondok akadtak a befektetőkkel, nem hiszem, hogy keddre haza érnénk. kezdi sajnálkozóan anyám. Éppen valahol a világ másik felén járnak, üzleti úton (mint mindig). Nem is értem hatvan évesen miért repkednek még össze-vissza, ahelyett, hogy nyugton élveznék azt a luxust amit megteremtettek maguknak. Erre apám azt szokta mondani, addig viszi az üzletet, még el nem fogy a levegője, vagy kész nem vagyok átvenni. Kár, hogy nekem semmi ambícióm nincsen erre, és egyébként sem értek a borokhoz, meg importhoz, meg a külföldi piachoz... Igazából azt sem tudom, mivel foglalkoznak a szüleim. Van pár szőlőtőkéjük néhány országban, aztán felvásárolnak valamit, palackoznak meg ilyenek, de nem merültem el benne sosem tüzetesebben. – Vagyis ez nem teljesen igaz, tizenöt évesen, amikor először felfedeztem magamnak az alkohol áldott hatását egészen közel kerültem a családi termékhez. De nagyjából ennyi.
Ne aggódj, mami. Valahogy el leszek. Valahogy azzal a hetven emberrel, akit idecsődítettem a hétvégére a jakuzzi és egy teli borospince ígéretével. Erről nekik nem kell tudniuk persze. Az ő fiuk csak akkor iszik, ha a sommelier nagyon ajánl valamit a tizenkét fogás mindegyikéhez valamelyik Michelin csillagos étteremben (de azt is csak akkor, ha az üveg címkéjén ott virít a vezetéknevem, mert nem vagyok hazaáruló, oké?).
És, hogy megy az egyetem? kotyog bele apám valahonnan a nyilván ötcsillagos hotelszoba másik feléről. Érdekes az ő kapcsolatuk, nálunk tuti, hogy anyám hordja a nadrágot. Apám egyébként is csak örülhet, hogy sikerült a pénzbe nősülnie, különben maradt volna annál a kisstílű életnél, amit előtte élt. Nem mintha azzal bármi baj lenne, de azért nem cserélném le a Jaguárom egy Toyotára, ha érted miről beszélek…
Remekül. Jó, hogy mondod, mennem is kellene, be kell fejezzem az egyik projektemet. Ez kamu, már régen befejeztem. Nem is értem miért panaszkodnak néha a csoporttársaim, amiért annyi beadandót kapunk. Jó, művészettörténeti esszét én sem szeretek írni, de nem akkora megerőltetés valamilyen koncepcióra felépíteni egy fotósorozatot. Én most például az „absztrakt testek” témát választottam, és egészen hamar rávettem négy-öt embert, hogy félmeztelenül pózoljanak a villánk tengerpartján, még én nyaktekerő pozíciókban lőttem képeket a bokájukról meg hasonlók. A profok biztos kezdik már unni a meztelen emberi testrészeket, de én nem zavartatom magam. Amúgy sem köthetnek bele a művészi elképzeléseimbe meg ilyenek… most hogy nézne ki a portfóliómban, ha hirtelen tájakat kezdenék el fotózni…
Ó! Menj csak, nem akarunk feltartani. Tudod, csak okosan egyedül… Szegényeknek nehezükre esik kimondani, hogy ne hozzak fel minden kurvát éjszakára, és ne csináljak zabigyerekeket szabadidőmben. Biztos a koruk miatt… Nem mintha aggódniuk kellene, a hálótársaim fele nem is képes gyerekeket szülni, meg amúgy is megtanultam, hogyan vigyázzak magamra tizenkét évesen (nem, nem tőlük, de az internet egy csodálatos dolog).
Hamar lerázom őket. Igazából nem sok közös témánk van, nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy nem valami örökbefogadott gyerek vagyok. Ők azt szeretnék, ha tovább vinném a családi hagyományokat (amiket valószínűleg fogok is, de hagyom, hogy nálam sokkal inkább hozzáértők intézkedjenek, még én a nevem meg az arcom adom a dologhoz, és zsebre teszem a bevételt), de én nem üzleti pályára születtem. Igazából még magam sem tudom, mire, az egyetemi szakomat is ec-pec módszerrel választottam, de jó döntésnek bizonyult. Biztosan lehet karriert csinálni abból, hogy valaki milliárdos playboy és partikat ad, nem én leszek az első, akinek ezt sikerült.
Már épp letenném a kezemből a telefont, amikor a beérkező üzenetek jól ismert csilingelő hangja magára vonja a figyelmem. Tőle jön az üzenet. Tőle, akiről semmi nem tudok, talán a semminél is kevesebbet, mégis mindent, ami fontos lehet. Tőle, akinek a létezéséről senki, soha nem tudhat.
„Nem fogsz lebukni, annál sokkal okosabb vagy. De tényleg abba kellene hagynod, nem lehet erre alapozni egy életet. Túl jó vagy ahhoz, hogy hagyd magad lehúzni.”
Elküldöm neki a válaszom és leteszem a telefonom. Nem fogok megint fél órát azzal tölteni, hogy a régi beszélgetésünket olvassam vissza. Hiszen még a nevét sem tudom (de a telefonszámát fejből megjegyezetem).