Lenny Ainsworth

Az utolsó slukkot szívva a cigimből a parázs ráesik a kezemre egy picit megégetve azt. Halkan szitkozódom, ahogy az égető érzés megzavarja a nyugalmam. Nem szabad még csak ennyi hangot sem kiadnom, mert ez a környék nem éppen arról híres, hogy nincsenek rendőrök. Nem kellett volna belemennem, hogy itt adjam át az árut a srácnak, aki sms-ben zaklat napok óta. Nem tudom, hogy hol talált meg, hiszen csak egy bizonyos körnek szoktam eladni. Olyanoknak, akikben megbízom és akik nem fogják továbbadni a közvetlen ismerőseimnek. Ezek a személyek a nevemet sem tudják, csak a díler srác vagyok nekik. A találkozókat is napszemüvegben és kapucniban bonyolítom le, mert így azt hiszem, ha máskor szembe megyünk egymással az utcán nem fognak megismerni. Ez egyébként full hülyeség, de legalább megnyugtatja a lelkem.
- Te vagy az? – egy hangot hallok meg a hátam mögül, így sarkon fordulok és egy körülbelül tizenöt éves srác néz velem farkasszemet. A napszemüveget egy picit lentebb húzom az orromon, hogy lássam valóban jól látok-e.
- Ugye most szórakozol velem? Hány éves vagy?
- Tizennyolc – vágja rá túl hamar és túl magabiztosan.
- Én meg hatvan, de szerencsére a ráncaim nem az arcomon vannak.
Normál esetben ennyi idő után már a kezébe csúsztattam volna az árut, ami a mi esetünkben 6 gramm marihuána. A pénz már a kezemben lenne és úton lennék vissza az egyetemre.
- Tényleg tizennyolc vagyok.
- Mutass egy személyit!
- Mi vagy te? Zsaru?
- Figyelj ide kölyök, menj és játsz a barátaiddal és ne keress többet, mert nem fogok eladni neked semmit. Nem tudom kitől kaptad meg a számom, de sürgősen töröld és mondd meg neki, hogy ne terjessze – a hangomban van egy kis fenyegető él, ami nem jellemző rám általában. Az esetek többségében normálisan válaszolok, néha még túl monoton is vagyok.
- Kérlek ne csináld ezt! Szükségem van rá – a szemében megtörtséget vélek felfedezni, míg a hangjában könyörgést.
- Miért kell neked?
- Elfeledteti a rosszat – válaszol kimérten, s eszembe jut, amikor én voltam körülbelül ennyi idős, mint most ő. A szüleim akkor váltak és elég erősen ráfüggtem a fűre. Hónapokig be voltam állva és fel sem tűnt senkinek. Hosszú út vezetett ahhoz, hogy újra lábra tudjak állni. A kilencedik osztályt meg is kellett ismételnem. Nem akarom, hogy hasonlóan járjon, mint én.
- Ne haragudj, de nem lehet – húzom el a számat. Kicsit képmutatásnak érzem ezt most a részemről. Ha csak három-négy évvel lenne idősebb, akkor simán a kezébe nyomnám az anyagot és le is lépnék utána egyből.
Hallom, hogy még valamit beszél nekem, de visszadugom a fülest és visszaindulok abba az irányba, ahonnan jöttem. A fiú még utánam kiabál valamit, de a zenétől nem veszem ki a szavait. Kissé meggörnyedve sétálok végig a sikátoron és az utcára visszaérve néhány rendőr kocsit pillantok meg. Ketten kiszállnak belőle és szigorú tekintettel kezdenek el felém sétálni. Február van, ami az egyik legmelegebb hónap az évben, én pedig vastag pulcsival a fejemen sétálok ki egy sikátorból. Nem lehetek éppen a legártatlanabb látvány. Ahogy egyre közelebb érnek futásnak eredek. Hirtelen ezt tartom a legjobb döntésnek, pedig nagyobb hülyeség eszembe se juthatott volna. Mi van, ha csak igazoltatni akarnak? Már nem állhatok meg, így szaladok tovább. Végig az utcán, le balra, majd szintén egyenesen, míg két ház közé be nem bújok és le nem guggolok. Még hallani vélem a cipőjük kopogását a járdán, majd amikor a hang elmúlik, akkor előkapom a telefonomat és belépek az üzenetek közé.

„Abba kellene hagynom ezt. Paranoiás vagyok. Le fogok bukni. Most is rögtön rohanni kezdtem a rendőrök elől, pedig nem is árultam végül, mert egy kissrác jött. Mit tegyek? Hogy tudnék ebből kilépni? Úgy érzem, hogy folyton a nyomomban vannak. Lehet most sem rajtam akadt meg a szemük elsőre.”

A küldés gombra nyomok, s az éter másik végén egy másik srác éppen üzenetet kap. Egy srác, akinek nem tudom sem a nevét, sem a kinézetét, ám mégis úgy ismerem, mint önmagamat.