Darren Oliver Ward

- Nos, Mr Ward, meséljen magáról, kérem – pillantott fel a pszichológus a papírjai közül, miután már vagy tíz perce itt ültünk csendben, és jóformán egymással szemeztünk csupán, miközben az óra ketyegését hallgattam. A szüleim erőltették annyira, hogy eljöjjek egy beszélgetésre Dr. Campbellel, de őszintén szólva, nem voltam biztos benne, hogy mit is kellett volna most csinálnom vagy mondanom. Így hát csak ültem, malmozva az ujjaimmal, arra várva, hogy a férfi megszólaljon, és végre hozzákezdhessünk ehhez a beszélgetéshez. Gondoltam, minél előbb túl vagyunk rajta, annál előbb mehetek el.
- Hát – nevettem fel erőltetetten, hajamba túrva, mert nem éppen erre a kérésre számítottam. Valahogy úgy képzeltem el ezt a találkozót, hogy a dilidoki egyenesen rákérdez arra, hogy miért jöttem ide, én füllentek neki valami féligazságot, aztán szépen hazamegyek, és közlöm anyáékkal, hogy időpocsékolás volt az egész, és hogy többet meg se próbálkozzanak ilyennel, mert nincs rá szükségem. De ez… na ez készületlenül ért. – A nevem Darren Oliver Ward, 15 éves vagyok, középiskolás. Mindenki azt kérdezi, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, de őszintén szólva, fogalmam sincs. Szeretem a focit, a gimi csapatában is játszok… Illetve játszottam – kezdtem bele a mesélésbe, és még mondtam is volna pár semmitmondó dolgot, ám ennél a résznél érdeklődve könyökölt az asztalra a doki, és félbeszakította a mondanivalómat.
- Miért hagyta abba a focizást, Mr Ward, ha annyira szerette?
- Én… - Mert rá emlékeztetett. – Nem is tudom. Egyszerűen csak nem éreztem úgy, igazán nekem való lenne. Nem is voltam olyan jó benne. – Csak akkor, ha Ő ott volt, és bátorított, szurkolt nekem.
- És mikor jött rá, hogy ez mégsem az, amivel Ön foglalkozni szeretne?
- Pár hónapja… - 3 hónap, két hét, öt nap és 13 órája.
- Történt esetleg valami konkrét eset, ami ráébresztette Önt erre? – Tudtam, hogy mit akart kiszedni belőlem. Nem voltak illúzióim afelől, hogy a szüleim nem mondták el neki a történteket, elvégre, ha így lett volna, valószínűleg nem is fogadott volna. Én azonban egyszerűen képtelen voltam erről beszélni. Még nem tudtam. Minden olyan volt, mintha csak tegnap történt volna, és másokkal ellentétben, én nem éreztem magamat jobban attól, ha a problémáimat ecseteltem. Nem, én azokat mélyre temettem magamban, próbáltam azt mutatni a külvilágnak, hogy minden rendben van, mert ha nem tettem volna így, összedőltem volna, mint egy kártyavár, ami arra vár, hogy valaki ismét felállítsa őt.
- Nem, semmi említésre méltó – válaszoltam végül neki, ám az arcára nem tudtam már nézni. Mert bármennyire is mélyre akartam eltemetni magamban a történteket, az mindig ott volt az agyam hátsó zugában, mindig készen állva arra, hogy rám vesse magát, mint az ajtó mögött rejtőzködő szörny, ami csak arra vár, hogy egy váratlan, gyenge pillanatban támadhasson.
Hallottam még, ahogy doki rövidre zárja a mai beszélgetést, gépies mozdulatokkal kaptam fel a táskám, és hagytam el az irodáját, miközben fejben megint ott jártam.
Láttam magam előtt az arcát, a sírástól feldagadt, vörös szemeit, miközben egymással kiabáltunk, és mérgünkben olyan dolgokat vágtunk a másikhoz, amiket egyáltalán nem gondoltunk komolyan. Kint hatalmas vihar tombolt, az eső keményen verte az ablakokat, még azt is hallani lehetett, ahogy a szél megpróbálja a fákat gyökerestül kicsavarni. És ekkor ő kirohant a házból, bele az éjszakába, én meg csak álltam egy helyben, és a hűlt helyét bámultam. Akkor kaptam észhez, amikor meghallottam az autójának a motorját felberregni. Utána rohantam, mert egyszerűen nem hagyhattam, hogy így menjen el, pláne ilyen időben. Ő egyből keményen beletaposott a gázba, én pedig futhattam és kiabálhattam utána, semmit nem ért. A következő, amit meghallottam, egy fémes csikordulás volt, majd ahogy két gépjármű félreérthetetlenül egymásba csapódott. Én voltam az, aki kihívta a mentőket, én voltam az, aki egyből megpróbálta őt kiszedni a kocsiból, aki akkor is megpróbálta újraéleszteni őt, amikor tudta, hogy felesleges minden próbálkozás. Én voltam az, aki megölte
Őt, és mindmáig kísért a villámok fénye által megfestett, vértől vöröslő holtteste. És a tudat, hogy én öltem meg őt.


- Na, mi van, te kis buzi – lökött a falnak Troy, miközben teljesen körbevettek a haverjaival. Nem ez volt az első alkalom, hogy így nekem támadtak, amint megláttak az épület folyosóin, és tudtam, nem is ez lesz az utolsó. Nem is vettem hát magamra a szavaikat, hanem csak unott tekintettel vártam, hogy kiéljék kisebbségi komplexusukat rajtam, aztán tovább álljanak. Egy-két ütést is leosztottak gyakran, de én soha nem ellenkeztem, vagy szóltam nekik vissza. Úgy voltam vele, hogy egyszer úgyis megunják majd, ha nem mutatom jelét annak, hogy félnék tőlük, vagy hogy felhúznának. A hozzájuk hasonló kötekedők ellen mindig az érdektelenséget tartottam a legjobb módszernek.
- Láttam ám, ahogy a kis szempilláidat rebegtetted felém – gúnyolódott, még a hangját is lányosan elváltoztatta, miközben én úgy tettem mintha ránéztem volna, de valójában a válla felett bámultam el. Ügyet sem vetettem becsmérlő szavaikra, csak türelmesen vártam, hogy végezzenek, és mindannyian mehessünk tovább a dolgunkra. Ekkor pillantottam meg Haleyt. Azt hiszem, egy pillanatra még a tekintetünk is találkozhatott, mert a lány már indult is volna meg felénk, félreérthetetlenül azért, hogy nekem segítsen, amikor a barátnője megragadta, és magával vitte. Ő volt az első, aki ki akart állni értem, és ez… egyfajta különleges érdeklődést ébresztett fel bennem iránta.
Troy és a bandája végül néhány percen belül faképnél hagyott, ám én még jó darabig csak álltam egy helyben, Haleyn gondolkodva, és hogy vajon mit jelentett ez, vagy hogy egyáltalán jelentett-e bármit is. Végül aztán, ami később történt, minden elképzelésemet felülmúlta.

De erről inkább kérdezzétek Haleyt! Mert a mi történetünk pontosan ezzel az egyetlen pillantással kezdődött.