big bro McCarthy

Esőcseppek kopogtak az ablakokon egy klaviatúra billentyűinek kattogásával megegyező gépi monotonitással, a kövér, komor fellegekre pedig egy letört kedvű gyermek nézett fel egy ablak hűvös üvegtáblájának túloldaláról, abban bizakodva, hogy ha elég ideig pihenteti tekintetét az egyébként királykékben játszó égbolt egybefüggő, barátságtalanul mélyebb színűvé vált vásznán, elő tudja majd csalogatni a nap suagarait. Bizakodott, mert a derűs idő számára egyet jelentett azzal, hogy délutáni óráinak nagy részét a kertben való játékkal töltheti, míg le nem nyugszik az éltető nap.
Most viszont hiába szuggerálta az égi takaró bús arculatát, az csak nem akart felszakadozni, helyette kitartóan ontotta magából egyre sűrűbben aláhulló vízcseppjeit, hogy függönyt teremtve ostromolja tovább a kert növényzetét. A látvány hatására az alig hat esztendős Warren csalódottan sóhajtott és mivel nem számíthatott a természet, az időjárás jóindulatára, kénytelen volt kíváncsi szemeit a benti berendezéseken végigjáratni, hátha talál magának olyat, amivel lekötheti energiáit. Tudta, hogy anyja a konyhában tényked és nem szereti, mikor ott sündörög a lába körül, mikor forró és éles holmikkal foglalkozik. Tudta, mert volt érkezése megtapasztalni, így ezúttal egyből elvetette ennek megkockáztatását. Viszont egy résnyire nyitva hagyott ajtó felkeltette érdeklődését. Nem azért, mert annyi helység lett volna a házban, a McCarthy család sosem lakott palotában, Warren számára pedig ez mindegy volt, az ő szemeinek ez a ház is palota volt. Egy palota, amit néha elképzelt, hogy hős lovagként véd meg az ellenséges seregektől, akik egytől-egyig megrettennek legyőzhetetlen pallosa és fénylő vértje láttán, így neki csak a kegyelemdöfést kell megadnia.
Tudta, hogy a ház, vagyis, számár palota azon ajtaja apja dolgozószobájára nyílik, a fényt pedig lámpája ontja, nem egy mágikus kő, ami egy rejtélyes szelencéből kandikál ki. Mégis, a látvány elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy közelebb vonzza őt. Emlékezett még rá, hogy anyja szigorú arccal ecsetelte neki, hogy nem szabad oda belépnie, mert apa a fontos dolgait tartja ott, és különösen nem szabad zavarni, mikor ő is ott van. De nem bírta ki. Bekandikálva látta az asztal fölé hajló férfialakot, amint szemei apró fekete sorokon cikáznak végig, aztán keze néha megmozdul, csak annyira, hogy egy-egy papírlapot letegyen a jobbján álló kupac tetejére. Nem vette észre a fiút, kinek a rés elég volt ahhoz, hogy hangtalanul toljon picit a faajtón és beslisszanjon a szobába, bizonytalan léptekkel közelítve az asztalhoz. Sok mindent nem látott, elvégre a régi bútor, ami talán még a nagyszülőktől kerülhetett ide vagy még korábbról, magasabb volt nála, de lábujjhegyre emelkedve egy másik, könyvekből álló halomhoz támasztva állt egy nyitott, fekete borítójú kötet. Egyik oldalán sűrűn nyomtatott írás, a másiknál egy kép piehnt, amit apja támaszthatott oda, rajta egy kardos, szárnyas alakkal, amint egy fenevaddal viaskodik.
- Az micsoda? - szaladt ki a száján és a hirtelen jött vékonyka hangtól összerezzent az idősebb férfi, meglepetten pillantva oldalára, ahol fia ágaskodva mutatott a képre. Az apa homlokán mélyültek a ráncok, de alig egy másodperccel később minden harag elsimult róla és felemelte Warrent, hogy a térdére ültesse.
- Ő egy hős angyal. - válaszolt, a gyermek kezébe adva a képet, hogy jobban megnézhesse.
- Mi a neve? - érkezett a következő kérdés. Kasey, számítva a kérdésre, hezitálás nélkül felelt.
- Michael. Egy sárkánnyal harcol, védi a Mennyországot és az embereket.
A fiú csillogó szemekkel fogta a képet, de aztán úgy kezdte ráncolni a homlokát, ahogy apja tette azt nem sokkal ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy ő düh helyett értetlenül nézett fel apjára.
- De miért harcolnak? - csendült újra a hangja.
- Azért, mert a sárkány nem fogadott szót és az apjuk ellen fordult.
A kérdőjelek csak tovább gyűltek a gyerek feje körül.
- Akkor ők testvérek?
- Igen, azok voltak. De Michael legyőzte és letaszította a sárkányt.
Warren csak felfújta az arcát és durcásan tette le a képet az asztal sötét lapjára.
- Akkor Michael nem is hős! Én nem bántanám és nem hagynám el a testvéreimet. - tette keresztbe karjait, az apa pedig kuncogott a kifakadás tiszta őszinteségén, egy hajborzolással jutalmazva fiát.

Eső áztatta a füvet, de hiába a hűvös cseppjei, amik minden érintésükkel mintha enyhíteni akarták volna az égető érzést, ami a tüdőmből indult, hogy az ereken végighaladva felforrjon tőle az egész testem, a légzésem nehezen akart visszatérni normális rendszerességéhez azután, hogy hátam a kemény talajjal találkozott. Vállamnál máris éreztem az összpontosuló, sajgó fájdalmat, aminek hatására lehunyt szemeimen keresztül is látni véltem a zúzódást, amit az előbbi kontaktus emlékeztető gyanánt maga után hagyott. Nem mintha bánnám, elvégre nem ez lesz az első ilyen, csak efféle odalépést éles meccsen várna az ember elsősorban, nem egy edzés utolsó öt percében, és nem attól, akitől kaptam.
- Minden klappol, Professzor? - egy kéz nyúl felém, Harlan keze és bár elfogadom, egy fintor azért megjelenik az arcomon.
- Mondtam már, hogy ne hívj így. - felsegít, de azzal már nem bajlódik, hogy letörölje az arcáról a kaján vigyort.
- Sok mindent mondasz. Miből gondolod, hogy figyelek is?
Azzal előre fut, így nem láthatja, amint megcsóválom a fejemet. Nem kell géniusznak lenni ahhoz, hogy tudjam, a múltkori buli miatt neheztel, pontosabban amiatt, mert nem hagytam, hogy bunyót provokáljon ki. Igaz, ez csak a jéghegy csúcsa. A valódi szálka a szemében az, hogy több korábban mellette állt "támogatója" most az én pártomat fogja, az ilyesminek meg hamar híre megy. Pedig nem kértem ilyet. Ahogy azt sem kértem, hogy ő tiltott cucchoz nyúljon.
De a sípszó elfújja az aggályokat, el a gondolatokat. Legalábbis, átmenetileg.  Az öltözőbe már arra érek vissza, hogy a srácok Harlant és Jake-et állják körbe.
- Ugyan, mi zavar jobban? Az, hogy a csajod a buliban volt vagy az, hogy jobban érezte magát velem, mint veled?
Sejtettem, mibe fog torkollani a szócséplés, így átfurakodtam Tony és Rodni között, hogy még azelőtt közéjük kerülhessek, hogy Jake ökle Harlan képe felé lendülhetne. A hirtelen jött harmadik féltől a keze megtorpan a levegőben, és észhez térni látszik hatalmas fújtatások közepette, noha egyébként barátságosan csillogó barna szemei most szikrákat szórtak.
- Elég! - morrantam fel, Harlan felé fordítva a fejemet, hogy tudja, az egyetlen szót különösen neki címezem. Ő csak felhorkan.
- Persze.. mire is mennénk az erkölcsi irányítűnk nélkül? Nem igaz, Professzor?
Megnyomja az utolsó szót, majd a tusolók felé veszi az irányt. Jake-hez fordulok:
- Nyugi, csak a szája jár. Nem volt köztük semmi. - főleg onnan tudom, hogy nekem kellett támogatni, annyira leitta magát.
Jake bólint és én végre a szekrényemhez léphetek. Öltözködés közben a telefonom rezzenésére leszek figyelmes. Üzenet, Lil' T feladótól.

Nem nehéz kiszúrnom őt a kosárpálya oldalán álló padok egyikén. Még úgy sem, hogy fent hagyta a kapucniját, és leszegett fejjel hallgatta zenéjét, az ütemes mozgásból ítélve. Először mögé kerülve a kapucnit húztam le a fejéről, majd vigyorogva dobtam le magam Ty mellé, jót derülve azon, ahogy ijedtében összerezzent, lecsúsztatva füleiről a fejhallgatóját.
- Mondtam, akkor nyomasd ezt a stílust, ha már beálltál egy rap bandába. - közlöm, még mindig mosolyogva, éreztetve, hogy egy pillanatig sem gondolom komolyan a szavaimat, a szemforgatása pedig elárulja, hogy elég jól ismer már ahhoz, hogy tudja, a bratyója lenne az első, aki elverné a seggét, ha kiderülne, hogy valóban beállt valakikhez bandázni.
Viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni a szomorkás tónust fejcsóválós mosolyában.
- Arról a lányról van szó, akiről a múltkor meséltél? - elkapott tekintete mindent elárul és ettől mosolyom csak szélesebbé válik.
- Szóóóval...? - unszolom, és ezután direkt nem szólalok meg, hagyom, pontosabban kiprovokálom belőle, hogy áradatként induljanak meg szavai. Felcsillan a szemem, mikor ahhoz a részhez ér, hogy megkapta a lány számát.
- Akkor meg mi a gond?
Megvonja a vállát, én meg sóhajtok egy nagyot, fogaskerekeim vadul járnak, hogy mivel juthatnék át a falon, amit öcsém olykor hajlamos maga köré emelni. Ekkor téved tekintetem a lábánál pihenő lasztira.
- Mit szólsz egy alkuhoz? Ha eljutsz 20-ig, békén hagylak. Ha én jutok el 20-ig, előttem hívod fel, hogy elmenjetek valahova.
Látszik, hogy zavarba jön. Most rajta a sor, hogy agya pörögjön, de végül egy sunyi mosollyal fordul vissza hozzám.
- Ennyire hiányzik a vereség?
- Ilyen gyenge próbálkozással leplezed, hogy begyulladtál?
Felkapja a labdát vigyorogva és ettől az én légzésem könnyebbé válik.
Elverem.
Csúnyán.
De hagyom, hogy legyen egy becsületpontja.
Viszont ezt a vereséget láthatóan nem bánja, öklünk találkozik, miután végre lerakja a telefont, amit hallgatni kínos volt, de fő biztosra menni.
Érzem, hogy a láncomon lógó kereszt a bőrömhöz ér és régi szavak csendülnek emlékeim közül:

Nem hagyom el őket.