15 évesen, a majdnem mindenórás anyámmal érünk át a túlpartra, ahol a bácsikám, Yeong Jin vár ránk és vihargyorsan Szöulba vitet minket. Apám agyonlőtték a szemem láttára, de az ilyen terror majdnem mindennapos volt.
Anyám életet adott a húgomnak Szöulban, de tudtam, hogy nincs sok hátra neki. Amikor átadta a húgom annyit kért tőlünk, hogy büszke északinak neveljük. Legyen erős és okos. Azt hiszem ez a része sikerült.

A lőtéren vagyok, ma derül ki, hogy mi a végső felvételi pontszámom az NIS-nél. Nem nagyon tudok mást az életben, mindig csak a halált láttam, lehettem talán hét éves, mikor az első betörni akaró embert megöltem anyám kedvenc késével. Sokan azt mondják, hogy pszichopata vagyok. Szeretem csak egy jól funkcionáló szociopata.
Nem törődtem a világgal sokáig, csak egyszer elém rakták az aktatáskát, hogy ezt mindig magammal kell vinnem és ha parancs jön, akkor azonnal az ügyészhez kell vinnem. Ahhoz a nyavalya ügyészhez, aki a tárgyalóteremben démon lesz és saját szent ügyének gondolja az Északi rezsim lebomlasztását. Nem csak az ő ügye. Mi sem véletlen dolgozunk. Az ICC logója van a táskába belenyomva nem túl feltűnően, a kód pedig nem nálam van.
Az utolsó küldetésemen vagyok, a nagybátyám most már örülne, ha élnék is és nem jutnék az ő sorsára. Késsel kínoz a tiszt, én pedig csak nevetek. Lehet mazochista is vagyok, ki tudja. Már rég nem fog a bilincs, csak úgy teszek. Ahogy az arcomba hajol, úgy fejelem le és lövöm le a saját pisztolyával, majd gyakorlatilag kiírtom az objektum katonáit mielőtt vissza nem térnék a DMZ másik oldalára. A nagybátyám is jelen van, amire nem lenne szükség, de látom a tekintetét, hogy belőlem már nem lesz ember, ahhoz túl messze vagyok már. A kezembe nyom egy papírt. Holnaptól egyetemre megyek tanulni. Csodálatos, ez kellett nekem, emberek...

Majdnem ugyanolyan a járásom mint régen, a hegeim is a helyeiken vannak. A kezemben az aktatáska, elvégre Londonban vagyok kiállítást ellenőrizni, az ember a táskában lévő bármit fegyverként tudja forgatni, az is itt van. A repülőtéren egy alacsony kis nő vár rám, aki első blikkre koreai, mégis érzem, hogy sokkal több annál. Ahogy megszólal, hirtelen mintha megint otthon lennék. Északi akcentus.
Két néprajzkutató megtalálja egymást, ha kell, ha nem, én Jin Ae-t találtam meg. Aki igen morcos volt rám amiért beszélni sem voltam hajlandó a húgommal amikor az NIS-hez állt. Nem pusztán engem és a saját nagybátyánk bőszítette fel, de eldobta gyakorlatilag azt amit felépített kapcsolatot is. Ebben a családban nehéz épeszűnek maradni. De nem lehetetlen. Chun Heiben volt a reményem, de hatalmas csalódás lett. Aminek örülök, hogy mégis sikerült visszaszerezni az emberségem, de ehhez kellett a nejem és a három gyerekünk.

A család úgy tűnik túléli, de ehhez keményen kellett keverni a lapokat. Hiába vagyok továbbra is belül egy acélos szadista állat néha, az óráimon igyekszem nem az lenni, a nejemtől is kapnék. A jog Vörös Bárója a leendő sógorom és az unokaöcsém és unokahúgom apja.
Már csak az aktatáska ami még nem került kinyitásra.