Kwang Sung Yeon

Összeesett. Először fel se fogtam, hogy mi történt, aztán kapcsoltam, próbáltam megmenteni, de nem ment. El lettünk átkozva. Mégis miért pont az esküvőnk napján kellett meghalnia a papnak? Legalább kimondhatta volna, hogy igen házastársakká vagytok nyilvánítva. Nem így történt, a mai napig cseng a fülemben néhány meghívott kétségbeesett sikoltozása, mintha nem lett volna elég, hogy Isten szolgáját elragadták tőlünk. Pedig pont elég volt, hogy más-más ajtót zárjunk éjszakánként a továbbiakban.
Egy csésze koppanására leszek figyelmes, fel is kapom a fejemet, már csak két óra van ebből a napból, egyébként összefolynak a napok. Tegnap is behívtak pedig szabadnapom lett volna, de kevés a sebész, én meg rezidens vagyok, úgyhogy ez van.
- Kösz… - nézek hálásan a kollégára, valószínűleg úgy nézek ki, mint akit a kutya megrágott majd jól ki is köpött, úgy is érzem magam egyébként. Az sem érdekel, hogy a forró ital végig égeti a torkomat, nem érzem, és nem hiszem, hogy emiatt a vérszegény kórházi kávétól maradnék ébren. Kész szerencse, hogy nem kocsival jöttem, majd a busz szépen hazavisz.
Haza is hozott, vonszolom ugyan magam, ám kis mosolyt csal az arcomra a tudat, hogy Dory itthon van, nem tudom mikor láttam normálisan. Talán pár napja, amikor rémálmaim voltak, és mellettem volt, ahogy én mellette a múltkor. Még mielőtt megkeresném, hogy merre van az utam a fürdőbe vezet, muszáj lemosnom magamról a kórházszagot. Viszonylag friss vagyok, a ruháim biztosan azok.
Csendben lopakodom a háta mögé és ölelem át egy hatalmas szusszanással.
- Házasodjunk össze…Nem kell a pap, sima mezei esküvő is pont elég. Ott ugyan mi baj történhetne velünk? – bököm ki, bár lehet szemmel fog megölni, vagy esetleg arra fogja fogni, hogy nem aludtam eleget, amiben igaza is lenne, viszont véresen komolyan gondolom az iménti kijelentésemet. – Persze, ha benne vagy. Szerintem eleget vártunk már, és szeretlek. -