Prince Hidehito of House Hikawa

A császári család negyedik fiaként, nagyon nem volt aggodalmam, hogy egyszer trónra kell lépnem. A legidősebb bátyám fog úgyis, aztán meg az ő fia. Már gyermekkoromban gondoltak erre és engem egy kicsit hosszabb pórázon hagytak, de azért nem túl hosszún persze. A zongora vagy a taiko mindig menedéket adott. Még akkor is, amikor éppen egy bizonyos Seiren nevű lány gimiben az idegeim cincálta. Szintén zseniális zongorista. Addig rivalizáltam vele, hogy kijelentettem egy nap, hogy négy gyerekünk lesz és a feleségem, majd meglátja!
Persze ki lettem nevetve először, de amikor végeztünk az iskolával akkor is megismételtem amit mondtam, amit atyám is hallott. Aki végül áldást adott arra, hogy Seirent beházasítsam. Egy gyönyörű tavaszi napon, hanamiszezonban kértem meg a kezét, egy krizantémot alkotó rózsaszín gyémántokkal teli gyűrűvel. Utána nyáron már a feleségem volt. A következő hanamit már Sayurit fogva élvezhettük. A családos élet való nekem, erre rá kellett jönnöm, nekem tényleg nem a Krizantém Trónon lenne a helyem, de ha egyszer tanács kell, nem fogom a családom elárulni.

Mindketten a diplomácia felé akartuk venni az irányt, így nem meglepő, hogy mindketten diplomaták vagyunk, viszont néha aggódom, hogy a gyerekeinknek jó-e ez a rengeteg költözés. A lányunk egészen olyan mint én, sőt kaptunk egy kicsi ént lányban. Zárkózott, egyedül a zongoránál kap életmagra. Meg a fiatal brit lord mellett... Ha tényleg olyan mint én, akkor nem csak az az egy csók történt köztük.

A fiúkat próbálom rendszabályozni, az ikrek elég vegyesek lettek, szerencsére, de a legkisebb lány, az olyan mint az anyja, valakinek rajta kell tartani a szemét. És még a legnagyobb miatt aggódtunk. Ő a családi hagyományoknak majdnem megfelelően szintén fiatalon házas lett, aminek örülök azért. De van még három rosszcsont itt, négy az anyjukkal. Én a nejemhez képest vámpír vagyok, ő állandóan napozna ha tehetné.
Na meg a diplomácia útvesztőiben való kotorászás.