A tónál
Elkenődött mégis újjászületett nőként térek vissza csurom vizesen a partra, hófehér, tisztaságom jelképeként értelmezhető ruhám meggyötört és összetört testemhez tapad amint elfogy a környezetemből a tó vize. A tűz, a háború vörös színe éktelenkedik ruhámon, bemocskolva azt és hírnevemet immáron, reszketek a hűvösben állva mégsem ölel meg senki; az imént még a társaságomat élvező már rég összeszedte sátorfáját, itt hagyva az élet és a halál közötti átjáró kapujánál.
Gondolkodóba ejt a tó zavartalan felszíne mely alatt ki tudja mennyi minden lakozik, milyen víz alatti szörnyek nézhetnek vissza rám, és sajnálhatják ezt a szerencsétlent, aki őket kémleli. Szeretnék visszamenni, élvezni a meleg áramlatok lágy simogatását bőrömön, de nem teszem, nem bújok vissza a föld szemeként értelmezett tóba, mert félek. Félek attól, hogy ha visszatérek akkor újból átélem az imént átélteket. Kezeimmel erősen kapaszkodok két vállamba miközben továbbra is a kapuban állok válasz után kutatva, előre dőlök a stégen, merőlegesen látom visszaköszönni tükörképemet és csak most veszem észre, hogy könnyek potyognak szemeimből.
Ujjaim automatikusan megindulnak a karomon lefelé, ahogyan az övéi tették nem is olyan rég, csípőmnél megállok és jobban belemélyítem ujjaimat majd sikítást hallok. Minden elhalkul körülöttem, csak az éles, fájdalommal teli hang tölti meg a helyet és rázza ki testemet a hideg. De nincs körülöttem senki… pánikolva pillantok körbe-körbe, keresve a fényt, a Napot, bármit mi megnyugtat s amikor nem találom úgy esek össze, mint a rosszul összerakott hinta. Én sikítok, teljes torokból, fájdalmasan mélyről feltörő dühöt kiadva és egész testemben remegve.  

Méhének gyümölcsei
Zihálva, a lepedőmet szorítva riadok fel az emlékképekből összerakott álmomból, melyben a világ szeme árgusan figyel, az akvárium másik oldalában lévő szörnyek pedig azt várják mikor török meg, miközben a tóban állva férfi markolász. Sötétség telepedik a szobámra, mintha minden bűnös, tudattalan, halott figyelné szenvedésem minden egyes pillanatát és röhögve mutogatnának miközben a Bibliából skandálnak: „Az igaz ember útja, mint a hajnal pirkadása, egyre világosabb, míg fényes nap nem lesz. A gonoszok útja olyan, mint a sötét éjszaka.”
Megrezzenek. Hangos nyögés tör ki mellkasomból és eszméletlen késztetést érzek a fiókomban lévő dolgok használatára; mintha a sötétségben meglapuló gonosz erők húznának oda én pedig kevésnek érezve magam teszek eleget akaratuknak. Feltépem az asztalom középső, duplafenekű fiókját, nem törődve azzal, hogy a földön köt ki és tör szét, felfedve teljes tartalmát: számtalan zacskó fű, papír, néhány rózsaszín bogyó és a kedvelt fehér por. Kis dobozkában pedig a gondosan elcsomagolt pengék. Felkapom a földről az előre megtekert cigarettámat és az egyik pengét, majd az ablakhoz lépve húzom fel azt, hogy kimásszak a tetőre, szépen csendben fel a helyemre, hogy rágyújthassak. Hátamat a hideg cserépnek döntöm miközben megpróbálom minél hamarabb meggyújtani és elszívni a spanglit. Mélyen tüdőzöm le, sokáig bent tartom majd kelletlenül fújom ki s mikor kellően tompának érzem magam, kezdem el használni a pengét.
Hangosan sziszegek fel, amint belemélyítem az éles tárgyat, lenézek a kibuggyanó vérre és beharapom az alsó ajkamat a rám törő fájdalom miatt, jól eső fájdalom miatt; beleszédülök és szeretnék sikítani, mint akkor éjjel, de nem tehetem.
- Lia? Mit csinálsz idefent? – fejem kileng, szám bugyuta vigyorra húzza magát és lanyhán pillantok fel a bátyámra. Elképedt arca mindent elárul, majd, amikor idegesen guggol le hozzám és kezdi szorongatni a csuklómat muszáj nevetnem. – Lia! Mi… hallod mit mondok? – szorítja, én pedig egyre kevésbé érzem a testem. Csak nevetek. Az egészséges és a rothadó…

Porból lettünk s porrá leszünk
Az élet kegyetlen, ledönt, megdönt olykor csak átvág, de sosem egyenes; sosem adja meg az utolsó löketet csak sodor a végéig egészen addig míg nem törsz meg. 20 évesen két elvonón, számtalan pszichológuson és terapeután túl lenni nem kis teljesítmény, de nekik rosszabb: az életet továbbra is púpként élem meg, ezzel lyukat égetve a tökéletes eredményeik közé.
- Anya kérdezi, hogy kérsz-e valamit enni? – Mike áll az ajtófélfámnak dőlve, kezeit szigorúan fonja össze maga előtt miközben a tükör előtt állva próbálom kitalálni mit aggassak vékonyka testemre. Megrázom a fejem mire a bátyám ingerülten sóhajt fel és közelebb lép. – Enned kell. Az orvosok is megmondták, hogy ha nem eszel akkor nem fogsz rendbe jönni. – kezét a vállamra helyezi, majd végig simít a karomon, ami annyira vékony, elveszik szorításában.
- Nem kérek semmit, majd később eszek. – bíztatom majd türelmesen mégis parancsolóan nézek fel rá, hogy hagyjon magamra. Puszit ad az arcomra majd magamra hagy a szobámba, mégsem kapom meg a privát szférámat, mert hiányzik az ajtó. Sóhajtva húzok elő egy sima fekete szaggatott farmert meg egy crop toppot, hogy abba átöltözve bemenjek a fürdőbe, magamra zárjam az ajtót és kimásszak az ablakon.
Negyven perccel később érkezem meg Karin barátnőm barátjának bulijába, ahol már dübörög a zene és jól állnak az emberek, akarom mondani jól támasztják a falat, kifizetve a fuvart pedig én is belevetem magam a tömegbe. Elhaladok egy társaság mellett akik feltűnően szívnak valamit, intek nekik hiszen mégis csak együtt fogunk bulizni, majd a barátnőm keresésére indulok, s amint ő megvan két puszit nyomok arcára, megismerkedem a barátjával.
- Lia! Szörnyen nézel ki. Ennyire szar volt az elvonó? Nem kaptál kaját? – csípi össze a kevés bőrt az arcomon kedvesnek nem épp mondható barátnőm, majd körbe pillantok, hogy mennyien hallhatták meg. Feltűnik a látóterembe egy szőke hajú srác, de nem tulajdonítok nagy dolgot neki, visszafordulok a beszélgető partneremhez.
- Anyád. – ennyit nyögök ki, majd az alkoholos pulthoz lépek, hogy valami italt töltsek szervezetembe, ha már a finomságoktól megszabadítottak a szüleim. Mélyet sóhajtok miután marni kezdi a vodka a nyelőcsövemet, majd csak arra leszek figyelmes, hogy Karin lép mellém, kezét csípőmre helyezi kissé intimebb részembe is átnyúlva és szépen lassan vezényel a tánctér felé.
Felém nyújtja útközben a cigijét én pedig megrázom a fejem, szorosan kapaszkodok poharamba és vedelem be tartalmát, hogy valamennyire felengedjek. Lassan kezdek el táncolni a többiekkel, eleinte csak jobbra balra lépegetek majd a kedvenc zenémet meghallva már pörgök is, a fenekemet rázom és hullámzik a testem miközben teli torokból énekelem a szöveget. Lehunyt szemem egyből kipattan, amint egy idegen kéz érintését érzem meg testemen, lecsúszik a hasamig és a fülemnél érzem leheletét, whisky és fű és még valami… amit nem tudok hová tenni. Bedöntöm fejemet és szemem sarkából próbálom kideríteni kivel van dolgom.
- Gyere. – belenyal a fülembe, a hátamon pedig végig szalad a hideg a mozdulatától s mire bármit is kitudnék nyögni már nem érzem kezét a hasamon, ajkait a nyakamnál. Megfordulok tengelyem körül és tekintetem megállapodik az imént látott szőkeségen, Karinra nézek, aki bólint egyet, és nekem ez bőven elég; egyből megyek utána. Szédülök a testemet átjáró izgalom miatt, de nem tántorodok meg, követem az emberek között, fel a lépcsőn tisztes távolságot meghagyva közöttünk míg be nem megy az egyik szobába, én pedig megtorpanok az ajtóban.
- Ki vagy? – teszem fel az egy millió dolláros kérdést mire felnevet és felém fordul. Szemtől szembe kerülök vele és akaratlanul is végig futtatom tekintetemet rajta, szabad mellkasát nézve.
- Miért jöttél utánam? – jól szórakozik rajtam, de nincs hozzá hangulatom így csak felsóhajtok és megrázom a fejemet.
- Hívtál. Akarsz valamit, nem? – nem érdekel a körítés, ha valakinek kellek megkaphat, de mondja ki. Én is éppúgy vágyom a szexre, mint bárki más.
- De valamiért utánam jöttél, mindenki után utánamész, csak mert hív? – hihetetlen. Megmosolyogtat a hozzáállása, de nem fogom az időmet pazarolni rá.
- Szerinted mindenki után utánamegyek? Nincs nálam anyag, ha az kéne. – másfél hónapja lett volna, de már elmúltak azok az idők, hogy csak úgy osztogassam az anyuci pénzén vett bogyókat.
- Úgy nézek ki, mint aki gazdag csitriktől szerez anyagot magának? - most meg kéne sértődnöm? Lehet szíven ütne, ha nem 4 napja jöttem volna haza és lennék „tiszta”.
- Nem tudhatom mi a fétised. Ennyi? Akkor én léptem. – hátrálok egy lépést, de még nem lépem át a küszöböt.
- Szerintem nem akarsz lépni, miért mennél vissza?
- Miért maradnék itt veled? Lent van a buli, van pia, zene. Itt csak te vagy.
- Menj csak, ha ennyire szeretnél, én nem akadályozlak meg benne, de én élnék a lehetőséggel... így soha nem tudod majd meg, mit hagysz ki, buliból meg van még millió. Gyere, kúrunk egyet, aztán bulizunk tovább, na?
- Minek nézel engem? Házasságig nem szexelek, főleg nem idegenekkel. A testem egy templom, Istenhez tartozik és csak Ő érhet hozzám. – fújtatok de jól szórakozok a szóváltásunkon így neki dőlnék az ajtó keretének, de közelebb lép hozzám, újból átfuttatja kezét rajtam és elkezd az ágy irányába húzni, nekem meg nincs erőm tiltakozni, ahogyan az ajtó sem teszi, ami most vágódik be a helyére. Leül az ágyra én pedig jó kislányként tudva a dolgomat, nyomom szét a térdeimet, hogy leülhessek az ölébe.
-Csukd be a szemed. – parancsolóan szól rám, lehunyom a szemeimet és várok; elszámolok magamban ötig majd megérzem ajkait enyémre tapadni, engedelmesen viszonzom csókjait majd szétnyitva ajkaimat nyer bejutást nyelvével. Elkezdi simogatni és én is viszonzom kedvességét, egészen addig míg meg nem érzem nyelvén a bélyeget. Elhúzódok.
- Mi a fasz? – kezeim a vállán vannak, úgy nyomom el magamtól, no nem mintha nagyon erős lennék.
-  Sssh, nyugi - finoman tart meg a derekamnál fogva, de nem annyira, hogy ne tudjak elhúzódni, ha szeretnék. -Most be ne feszülj, engedd el magad - és visszahúz tovább kavarni, miközben simogatja a hátamat szépen lassan, egyre lassabban és újból megcsókol, de nem úgy, mint az előbb, inkább kérlelően mintsem követelőzően. Átengedem magam neki, belefészkelek az ölébe, egyenesen érezve az érezni valót és a karját simogatva. Most én húzom végig nyelvemet az ajkán, majd, amikor beenged akkor az előbbi extrát kezdem el keresni, finoman simogatva nyelvemmel.