Emlékszem, amikor a nővér bekísért a váróba és együttérzőnek szánt mosollyal megdicsért, mennyire ügyes voltam, az volt az első gondolatom, milyen rohadt szerencsés dolog született tehetségnek lenni a húgod ütőerének elszorításában. Inkább ez, mint a tervezőgrafika. Aztán ahogy a mosdó magányában egyedül maradtam, a csap fölé görnyedve egyszerre tört fel belőlem a sírógörcs és a reggelim jelentős része. Azóta nem bírom a jód szagát - elviselem, ha kell, de gyűlölöm. És azóta kezdem elhinni egy kicsit, amit apa a kórházból hazaérve és azóta is állandóan a fejemhez vág: ez az egész az én hibám. Mégis egész éjjel fent maradok, megszállottan vakarom le makulátlan tenyeremről a vér odaképzelt lenyomatát, újra és újra és újra a csap alá merítem a kezem, de sem a látomások, sem a rémálmok, sem a bűntudat nem enyhül, míg Lia haza nem jön, gyengébben és haloványabban, mint bármikor. Mindig rettegéssel tölt el, ha elmegy itthonról, számolom a napokat, a perceket és csak reménykedem, hogy nem őröli fel teljesen a bezártság és marad még belőle valami, legalább karcsú árnyéka annak a kislánynak, aki a nyakamba ülve próbálta elérni a fa legmagasabb ágát, de annyira kalimpált, hogy a létra megbillent alattunk és mindketten kék-zöld-lila foltokat nyertünk magunknak, egy ingyenes éjszakával a sürgősségin.
- Ésss a világ legfinomabb, legmocskosabb, legkalóriadúsabb brownie-ja, á la Michael, kelet felől érkezik! - Tőlem hangos a folyosó, ahogy végigsasszézok a púposra pakolt tányérral a kezemben. Fájón mar belém az ajtó, ezzel együtt a bizalom hiánya, ám ez nem tart vissza attól, hogy fülig érő mosollyal rákoppintsak a félfára, mielőtt befordulva rajta Lia felségterületére merészkednék. Az üres szoba látványa gyomorszájon vág, a lelki ütés erejétől pár pillanatra elakad a lélegzetem. Mosolyom görbéje rekordsebességgel kisimul arcomon, ezernyi érzelem rohamoz meg, harag, félelem, csalódottság, kétségbeesés és egy tucat másik, melyeknek a nevét sem tudom.
Marad annyi lélekjelenlétem, hogy letegyem a legközelebbi lapos felületre a tányért, aztán a farzsebemből előhalászom a mobilomat. Kilenc értesítő fogad, sütés közben fel sem tűnt, hogy kerestek, és most is csak sietősen végigpörgetem a hármas csoportbeszélgetésünket a srácokkal, Husi külön matricáit, ám a húgom neve nincs köztük. A tárcsázó felett játszik tétován az ujjam - mégis ki a fenét hívhatnál? Ki ér rá veled foglalkozni? -, végül lezárom a képernyőt és a farzsebembe süllyesztem a telefont. Kifelé menet felmarkolom a konyhapultról a slusszkulcsot, aztán csapódik mögöttem a bejárati ajtó.

Az A épületet egy világ választja el a D-től, mégsem mulasztok el egyetlen ebédszünetet sem, hogy láthassam őt. Természetesen kizárólag szakmai okok hajtanak, hiszen hogyan fejezhetném be a grafitrajzom, ha annak modelljét folyton csak Nate torkába csúszva látom? Néha muszáj megfigyelnem a természetes közegében is, távol a rózsaszín buboréktól, és hogy ehhez miért kell egy öreg tölgyfán ücsörögnöm és egy mókussal osztoznom a szendvicsemen, az már csak amolyan Howden-dolog. Felesleges megmagyarázni. A mókus egyébként kifejezetten jó társaság, bár amikor a szendvicsemre ráunva a rajzom csücskét kezdi el rágcsálni, kénytelen vagyok kissé odébb húzódni tőle és meghúzni a határt új keletű barátságunkban.
A telefon rezgése elvonja a figyelmem, előkeresem a mobilomat és feloldom a képernyőt. Husi neve láttán elvigyorodom, görbém pedig csak szélesedik, ahogy átfutom azt a néhány sort, melyben azzal fenyeget, ha nem bukkanok fel öt percen belül az ebédlőben, megeteti a torreádor haveromat a kengurukkal. Bár más esetben megsértődhetnék ezen a szörnyen rasszista megjegyzésén, most mégis csak jót nevetek és mérlegelem, mennyire mehettek egymás idegeire abban a másfél órában, míg kettesben hagytam őket. Végül jobbnak látom komolyan venni a fenyegetést. Kissé csalódottan pakolom össze a cuccaimat, a szendvicsem utolsó szeletét a számba tömve. Még azért reménykedve elpillantok az A épület tágas, nyitott ablakai felé, hátha valahol megpillantom az ismerős, szőke loknikat és az elbűvölő mosolyt, aztán elköszönök a mókustól és leugrom a fáról.
Oké, ezt átgondolhattam volna bölcsebben is. A bokám akkorát reccsen, hogy magas fájdalomküszöböm ellenére férfiasan belekönnyezek és egy nem túl szofisztikált káromkodássorozat is kicsúszik a számon. Legalább nem tört el, ez az egy vigasztal, ahogy a C épület felé sántikálok gyors messenger üzenetváltásban kérve Tristánt, ne vesse ausztrál barátomat a bikák elé - és legyen türelmes a spanyol sztereotip viccekkel, én is átestem rajtuk annak idején.
Lesz ez még rosszabb is.

Mi. A. Szar.
A látvány teljesen lesokkol. Esküdni mernék, hogy valami bizarr, homoerotikus álomba keveredtem épp (ami egyébként eléggé aggasztó dolgokat árulna el rólam, mert mégis milyen beteg, perverz elme tudatalattija fantáziálgatna pihenés helyett a két legjobb barátjáról?), ha nem tudnám, hogy ébren vagyok. És teljesen józan. És totálisan lesújtott. Döbbent. Sokkos. Hazavágott. És őszintén szólva baromira csalódott. Talán esélyt adhatnék, hogy megmagyarázzák, mi a szent szar folyik éppen az orrom előtt, de a lila köd olyan vehemenciával borítja el az agyam, képtelen vagyok rendes és megértő barátként reagálni, cunamiként borítom rájuk az egyetlen épeszű kérdést, ami a fejemben kavarog:
- Mi a picsa?!
Nate és Trist. Trist és Nate. Nem, neeheem, nem akarom tudni, mi a sorrend köztük! Egyáltalán mi az, hogy köztük? Mikor lett "köztük"? Mikor lett a legjobb kenguru-kergető barátom és a legkedvesebb, mindig-is-sejtettem-hogy-langyos-kicsit-a-kályha fogadott tesóm...? Te jószagú, szent szar! Amikor arra kértem, könyörögtem Husinak, hogy gyakorolja kicsit az ausztrál vendégszeretetet madridi barátomon, nem pontosan erre gondoltam.
- De komolyan, mi az állott húgyszag van veletek?!
Tőlem aztán mosómedvékkel is nyalakodhatnának, a barátaim azok a barátaim, ha elborul az egyetemi élettől és a sok alkoholizálástól az agyuk és úgy dönt az egyik, hogy egy sivatagi kaktuszt vesz feleségül, a másik meg csak szakállas nőkkel fog randizni, mellszélességgel támogatnám őket. Mert ők a legjobbak és mindennél jobban szeretem őket úgy, ahogy vannak. Nate-nek azonban barátnője van, ne csesszenek már fel... Idegennek hat a saját üvöltésem visszhangját leverődni hallani a csempékről, jelenleg viszont olyan ideges vagyok, hogy gyengédebbre, kedvesebbre, nyugodtabbra nem futja.
Valahogy csak sikerül megakadályozniuk, hogy idő előtt elvigyen egy agyvérzés. A végén még leülni is hajlandó vagyok és néhány decibellel halkabban őrjöngeni, bár ez főként a sokknak tudható be, de legyen, írjuk a számlájukra! Sok jót amúgy sem kapnak tőlem. Miután külön-külön és együtt is megígértetem velük (kisujjeskü, cserkészbecsszó, eskü a családtagok életére és minden bevethető, óvodától egyetemig kifejlesztett egyéb módszer), hogy egymás szájának a közelébe sem mennek, amíg Nate nem szakít Primmel, egy kicsit mintha oldódna köztünk a feszültség. Persze ugyanúgy az orruk alá dörgölöm, mekkora pénisz mindkettő és milyen következményekkel jár, ha megszegik az ígéretüket, végső soron azonban nem vagyok egyikük anyja sem, hogy ennél jobban meghurcoljam őket. Egyszerűen csak bánt, hogy Prim tökéletesnek hitt, rózsaszín buborékját ilyen mocsok módon aláássák, ahogyan az is, hogy szent és sérthetetlen triumvirátusunkból hirtelen kétszög lett.
Ezek az ambivalens érzések végül a lehető legmesszebb űznek tőlük. A tengerpart sziklás részén kóválygok, már az orromig sem látok a sötétben, de élvezem, hogy a nedves köveken csúszkálhatok, centikre a szél kavarta, tomboló víztől. Kisebb köveket és kagylókat dobálok a hullámok közé és eljátszom a gondolattal, milyen lenne a sötét mélységbe merülni. Az ötlet fintort csal az arcomra, megrázom a fejem. Nem lennék rá képes. Erről eszembe jut Lia, úgyhogy a telefonomért nyúlok. Lenémíthattam, amíg a fiúkkal veszekedtem, mert nem hallottam, hogy keresett. Röviden átfutom az sms-ét (családi vacsi, elfelejtetted, apa őrjöng, hol a fenében vagy, már rég itthon kéne lenned), aztán egy sóhajjal meglendítem a készüléket a végeláthatatlan, sötétszürke massza felé. A mozdulat végül fáradt nevetésbe torkollik, a farzsebembe gyűröm a mobilt és visszakapaszkodom a sziklákon keresztül a partra. Ideje hazamenni.
Vár egy újabb háború.