Nora Wallis

Épp két éve annak, hogy eljöttem Melbourne-ből, a szülővárosomból. Miért ez a változás? Néha kell az embernek egy hatalmas változtatás az életében, nekem 2018 nyarán történt, akkor tennem kellett valamit... Olyan szerencsétlenül éreztem magam, és hiába kértem a rendőrség segítségét, nem tudtak mit tenni. Hogy tisztázzam, lehetséges, hogy van valami megbúvó mentális problémám, mert a költözésem előtti hat hónapban teljesen elfogott az az érzés, hogy valaki követ. Mintha követnének. Párszor láttam a lakásom előtt is egy férfi alakot, aki dohányzott. Nem hittek nekem, sokszor már jómagam sem hittem magamban. Még egy pár bejegyzéses blogot is írtam, az érzésekről és a fura napjaimról, ám hamar befejeztem, mert igazából kínosnak gondoltam az egész írást, olyan volt az egész, mintha kitaláció lett volna.
Hogy miért épp Sydney? Miért nem a tengerentúl valamelyik országa, városa? Nem tudom. Annyira kizökkentett az a pár hónap, hogy azt sem tudtam, mit akarok. Ténylegesen menekülőre fogni, vagy csupán megnyugvást egy nem túl messzi helyen, közel mégis valamihez, amit ismerek... Meg persze, apám sem hitt teljesen nekem, bár azt mondta: hiszek neked; de nem volt túlzottan meggyőző. Akkor telefonált egy remek ismerősének, aki nem más volt, mint az itteni egyetem igazgatónője. Nem akartam protekciósként feltűnni emiatt, hiszen jómagam is ismerem még gyermekkoromból őt, bár féltem is attól, hogy bárki rájön, hogy apámnak csak egy telefonhívásába került az, hogy én itt dolgozzak, mint titkárnő. Pontosabban az igazgatóság titkárainak egyike lettem.

Az első éjszakám itt olyan volt, mintha nem is aludtam volna. Annyira éberen "aludtam". Másnap azonban szemléltettem magamban, hogy nyugodtnak kell maradnom, máskülönben képes vagyok zaklatottá, feszültté válni. Teltek a hetek, hónapok, aminek örültem. Apa átlagosan hetente hívott, hogy mi van velem. El akart küldeni valakihez ezzel, aki szakember, de én visszautasítottam. Én nem akartam azt, hogy esetleg gyógyszerekkel kelljen kelnem-aludnom. Annyira gyűlölöm a gyógyszereket... Ezért is kezdtem el nemrégiben jóga-órákra járni. Ott nem érdekel semmi, ott a lelki nyugalom az, ami fontos.
Egy ideig nem volt semmi különös érzésem. Semmi paranoia, semmi félelem, az égvilágon semmi. Túl jól voltam. Szereztem pár olyan embert, akiket megkedveltem, bízom bennük. Általában az egyetemen is mindenki közvetlen velem, én is az vagyok mind az ott tanulókkal, mind az oktatókkal. Nem vagyok egy bunkó liba, de hülye és naiv sem. Nem nagyon mondok el semmit senkinek, távolságot megtartom azért, bár egyre nehezebb, amikor rájön az ember, hogy van, aki ténylegesen kimutat valamit feléd, legyen az őszinte baráti gesztus vagy egy apróság, mint egy csoki.
Néha még be-bevillan pár emlékfoszlány, próbálom felidézni annak az embernek magasságát, testalkatát... Le kellene zárnom ezt a dolgot magamban, mégsem megy. Nem megy, mert az elmúlt napokban a hideg kiráz. Az okát nem tudom. Egyszerűen mintha újra valaki ott állna egy fa mögött, vagy mögöttem osonna, aztán ha hátrafelé nézek, eltűnik, mint a kámfor.

Az asztalom mellett rendezgetem az iratokat, egyesekhez hozzácsatolok még párat, amikor előbb lépéseket, majd kopogásokat hallok, de amúgy tudhatná már mindenki, hogy nyitva áll az ajtó itt bárki számára. Amikor valami parfümöt érzek, megfordulok. Az egyik professzor az, ebben az évben kezdett itt.
- Az igazgatónő jelenleg házon kívül van. Ma már biztosan nem jön vissza. Tehetek valamit érted?Esetleg átadhatok neki üzenetet?
Már fogtam egy tollat is, meg elkezdtem keresni egy cetlit is, amikor megláttam nála egy aktát. Nem tudom, mik lehetnek benne. Talán csak fénymásolni akar, vagy nyomtatni, azt megteheti bátran kérdés nélkül. A legtöbb személlyel tegező viszonyba vagyok, vele is. Sokkal egyszerűbb a kommunikáció.
- Nem, most nem hozzá jöttem. Hozzád... Vagyis ahhoz a fénymásolóhoz, a másiknak valami baja van, ami a tanári szobába van. Kell majd hozzá valami számítógépes guru.
A férfi csak beszélt, én pedig azalatt mutattam, hogy tessék, fáradjon oda, én pedig folytatom, amit nemrég elkezdtem. A francba... Kicsit elkezdtem zihálni, de gyorsan lenyugtatom magamat, nem akarom, hogy feltűnjön bárkinek az ilyen.
- ... és hogy haladsz, megszoktad már ezt a várost?
Kicsit el kell terelnem gondolataimat, ezért próbálkozom kicsi csevejjel nála, de most sem szófosó módban, csakhogy koncentrálásom meglegyen.
- Hamar hozzászoktam, mindig is sokat utazgattam, ezért könnyebb volt. Főleg, ha ilyen szép hölgyeményekkel találkozhatom. Bocsi, nem akartam nagyon nyomulni. Már kész is van, amit akartam. Akkor én megyek is, köszönöm.
Én csak haloványan mosolyogtam rá, nagyon sokat nem tudok erről a férfiről, de nem ő az egyetlen, aki mindenkinek udvarolgat, ha találkozik bárkivel. Az órára nézek, nemsokára már én is hazamegyek, bár még előtte el kellene ugranom az egyik üzletbe bevásárolni, mert ma főzőcskézni szeretnék estefelé. Szeretek kipróbálni új ételeket, néha magamtól is kitalálok ezt-azt. Hobbiszakácsnak kitűnő lennék, feltehetnék blogokra vagy közösségi hálókra fényképeket és videókat, de nagyon ódzkodom ezektől. Szerintem megérthető az ilyen. Majd talán áthívok valakit, aki elmondhatja, mennyire borzalmas az étel, vagy épp agyonistenítheti, hogy növelje önbizalmam...