-Hozzám jössz feleségül, Lia?
-Igen, David.
-Elégedett asszonnyá teszlek, meglátod.
Életem leghibásabb döntése volt hozzámenni a gimnáziumi szerelmemhez.De otthont akartam, családot(ami nekem nem lehetett), boldogságot, szerelmet.Hazudott nekem. Nem lettem elégedett és boldog is csak Pierre miatt.Ő az egyetlen jó, amit Davidtől kaptam. Minden más csak fájdalmat okoz. Kívül és belül is.
….
Hallottuk, hogy a murván megkapar az autó hátsó kereke. Hallottuk, hogy pillanatok múlva csapódott a kocsi ajtaja. Az elektromos garázskapu vészjósló lassúsággal, kerregve záródott. Mintha tökéletesen elfedte volna mindazt ami nem sokkal később vár majd ránk.
Pierre a konyha asztalnál ült.

-Tudod miért szeretlek, Anya?
-Na miért?
-Mindenért.
(Édes, hét éves, Pierre. A mindenem, az egyetlenem.Soha semmiben nem voltam elég jó. Anyaként tökéletes lettem.)

Hirtelen meg sem tudtam szólalni, csak azt éreztem, hogy a szívemet láthatatlan kéz szorítja apróvá. Néztem a fiamat, ahogyan a fenti párbeszéd után a rajza fölé hajol és folytatja onnan ahol abbahagyta. Számára ez a világ legtermészetesebb érzése: szeret engem.Mindenért.
Riadtan kapta fel a fejét, ujjai között megállt az eddig táncoló kék ceruza. Éppen az égboltot színezte vidám, napsugaras színre. Helyette érezte az apró kis szívem, hogy valami zivatar közeleg, valami ami mindig, ha apa hazaér.
Csókot leheltem a kávébarna selymes hajú buksijára, tenyeremmel gyengéden simítottam át az arcát.
- Menj fel a szobádba, és fordítsd el a kulcsot kétszer, ahogyan mutattam. Siess!- korábban soha nem volt erre szükség, mert tudtam, hogy David a haragját csak rajtam vezeti le. De ahogyan Pierre nőtt, ahogyan napról napra változott, tudtam, hogy elérkezik majd az idő, amikor az apja vele is éreztetni akarja felsőbbrendűségét. A gyomrom gombóccá ugrott, a torkomat keserű köpet marta fel. A hányinger kerülgetett az idegesség hatására.
Dobbanó léptek haltak el egymás után, kiszámíthatatlan időközönként  a lépcsőn. Tudtam, hogy az imbolygása teszi. Megint ivott, nem is keveset. Pierre születése előtt én is ittam. David azért, hogy még több önbizalmat fecskendezzen magába az alkohol mámoros gőzében, én meg azért, hogy ezt el tudjam viselni. Majdnem magával rántott az a mélység, amely végén öt lépcsőből eljut az ember a tökéletes demenciáig.
A fiam ceruzája az asztalon koppant, ő pedig felugrott a székről és belecsimpaszkodott a derekamba.Lassú, szinte fájdalmas nyüszítő morgással adta a tudtomra, hogy nem akar magamra hagyni.Megpróbáltam lefejteni a vékony kis karját.
- Pierre, kicsikém, könyörgöm. Segíts a maminak és tedd azt amit mondtam! Ha vége lesz…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és a hosszú folyosó végén, mely egyenesen a konyhába vezetett hozzánk, megjelent David. Ruháján millió olajfolt éktelenkedett, arcán izzadsággal keveredett porréteg ült. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy lezuhanyozzon munka után a szerelőműhelyben.Felegyenesedtem és a hátam mögé toltam védekezőn a fiamat.Szelíd erőszakkal tereltem a lépcső irányába, és a végén még egy óvatosat taszítottam is rajta, csakhogy végre menjen.Pierre ugrott egy hatalmasat, majd a falépcső minden fokán, egyre elhalkulva apró tappancsok koppantak, végül egy ajtó záródott az emeleten. A két kattanás jelezte, hogy megtette amire kértem.
- Most miért küldted el a gyereket? Hazajövök melóból és annyit nem érdemlek meg, hogy a fiam megöleljen?- idáig éreztem az aceton bűzét, hangja erősödött, a végére már üvöltött. Mindegy mit csinálok, valamibe úgyis belekötött volna.
Reszketőn gyűrtem egymásba a kezeimet, a hangom néha meg-meg bicsaklott, amikor elindultam felé.
- David, ugyan!-könnyednek akartam tűnni, de azt hiszem nem voltam túl sikeres. Színésznek csapnivaló vagyok, ahhoz kevesebb őszinteség kellene. Nekem pedig az sosem ment.
-Főztem neked, a kedvenced. Rakott húsos tészta.
-Pokolba a tésztával,Lia!
Közelebb indult, miközben kezével lesepert egy kobaltkék vázát az egyik komódról. Friss kerti virágok díszelegtek benne. Pierre szedte délelőtt nekem. Most ott hevertek szanaszét, az apjának nehéz bakancsa könnyedén gyalogolt át a csokornyi növényen. Éppen olyan könnyedén, ahogyan rajtunk is taposott minden ilyen alkalommal.
Az első pofont már meg sem éreztem, ahogyan a következőt sem. Csengett a fülem, a világ tompa zajjá forrott, és minden tárgy és minden ami kézzel fogható felhővé foszlott homályosan a szemeim előtt. Próbáltam őt visszatartani, de még jobban feldühítettem. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ameddig velem van elfoglalva, ameddig csak bírja szusszal, addig agya dühös gőzében vergődve nem jut eszébe Pierre. Újabb csapások, újabb ütések, majd egy erőteljesebb szusszanást követően a munkásnadrágon egy vészjósló kattanással oldotta ki a szíjat.Behunytam a szemeimet és próbáltam valami másra gondolni.Norman…

Órákkal később álltam az ajtaja előtt. Arcomon egy óriási méretű napszemüveg virított. Kora este ez több mint feltűnő látvány, de amit elrejtett az még feltűnőbb lenne.Három éve, mióta a férjem durvább lett,minden alkalommal itt kötök ki.Vagy egyedül vagy a fiammal.Könyörög, hogy maradjak, hogy keresünk majd megoldást, de nem fogadom el. Visszamegyek. Visszataszít a félelem, vagy egyszerűen csak nincs elég bátorságom változtatni.

-Gyere be! Megint megvert? Pierre?
-Igen. Pierre a szomszédban van.A héten másodszor.
-Ugye tudod, hogy ez így nem mehet tovább?
(Én is tudom, ő is tudja. Ismeri Davidet, hiszen a testvére.A hasonlóságuk szembetűnő, de csak külsőleg, belsőleg tökéletesen az ellentéte. Én pedig a három év alatt, mióta itt vagyunk szépen lassan beleszerettem. Ő Norman, a sógorom.)

Bizonytalanul bólintok, miközben ő becsukja utánam a bejárati ajtót és a napszemüveg után nyúl, hogy levegye rólam. Kezemmel kapom el a kezét, hogy könyörögve megakadályozzam. Nem akarom, hogy így lásson. Nem sajnálatot akarok tőle. Csak...csak azt, hogy legyen. Hogy itt legyen amikor kell.
-Kérlek, Cami.- következetesen hív pontosan az ellentéteként ahogyan az öccse.Hagyom neki, hagyom, hogy levegye. A szemeim alatt óriási vörös foltok, a szám felrepedve. Kisírt íriszeim mögött elapadt könnycsatornák. Már nincs mit elsírnom.
-Engedd, hogy segítsek!
-Azt teszed, minden alkalommal, amikor ide jövök.
-Aztán visszamész.
-Aztán vissza.
-Maradj!
-Nem lehet!
Pedig lehetne.Hagyhatnám, hogy segítsen, mert ha nem is miattam Pierre miatt mindenképpen jó lenne.
-Szeretnél ma itt aludni?
Bólintok. És azt is tudom, hogy hajnalban, amikor rémálmoktól gyötörve riadok fel, ő ott lesz. A kanapé előtt, a földön fekszik. Hozzábújok. Átölel. Megnyugtat. Reményt ad. Ennyi történik. Semmi több. Egyelőre.

(Kitartó vagyok, mert mindennek ellenére a férjemmel vagyok.Ostoba is vagyok. Pont az előbbi miatt.Figyelemre vágyom, törődésre, nyugalomra, meghittségre, odaadásra, boldogságra. Oly nagy dolgok lennének ezek? Mások számára könnyedén megszerezhetőek, mindennaposak.Néha lestrapált vagyok, fáradt, gondterhelt, pár euron aggódó, kuponokat nyesegető az éjszakában, Pierrenek éjjeli homlokcsókot adó, lázasan az arcára simuló kézzel aggódó. És türelmes vagyok a türelmetlen mindannapok közepette, és eltűröm a fájdalmat amelyet David okoz ha éppen többet ivott a kelleténél. Mostanság már ez sem kell hozzá.
Gyáva is vagyok, mert a fiam számára jobb lenne ha nem az apjával lennénk, és a legborzasztóbb, hogy mégsem tehetem meg. Félünk mindketten. Kétszer próbáltam elköltözni tőle. Mindkétszer megtalált és hazavitt.
De tudom, hogy másmilyen is lehetnék. Nem ilyen szorongó, beforduló,aggodalmaskodó, gondterhelt,fáradt. Tudnék más lenni, de szinte egy örökkévalóság óta ilyen vagyok.)