Ha egy hónapja esszét kell írnom a szerelemről, a cukorhoz hasonlítottam volna; felesleges, nagy mennyiségben káros és hosszútávon tönkreteszi az egészséged. Egy hónap viszont sok idő, Nathan pedig úgy édesítette meg a zéró kalóriás édesítőszerekkel és vodka-szódával ízesített napjaim (mert a Versace a nullás méretet szereti, én meg a Versacet), hogy miközben ledöntött a lábamról, teljesen megfeledkeztem az eddigi állításomról, miszerint a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.
Mikor bemutatkozott, megijedtem, mert az én mumusom soha nem az ágy alatt vagy a zuhanyfüggöny mögött bujkált, hanem első látásra szerelemnek hívták és az első Disney mesém után megígértem magamnak, hogy az én életembe egyetlen herceg sem fog besasszézni, hogy elvegye az összes józan eszemet. Mégis ott állt velem szembe, mosolygott rám azokkal a csillogó szemekkel és annyira édes arccal, hogy addig akartam puszilgatni, míg bele nem sajdulnak az ajkaim. Tudtam, hogy ott és akkor nekem nagybetűs GAME OVER és hetek alatt az évfolyamom jégkirálynőjéből azzá a barátnővé avanzsáltam, aki elkíséri a meccsekre a jövendőbeli teniszsztár pasiját, még akkor is, ha egész nap a lelátón kell ülnie.
- A szerencseszámom? – mosolyodok el, mert mióta beengedtem az életembe, úgy mosolygok minden egyes szaván, mint egy agyatlan liba és szeretném abbahagyni, de lehetetlen. – Hét – a hét az egy menő szám, mert „heten vannak, mint a gonoszok”, meg hét nap van a héten és az ujjaiddal is hetet a legjobb mutatni, leírva is olyan szép és mindennek tetejében PRÍMSZÁM. Ha-ha.
- Igazi Primszám – annyira gyenge poén, hogy ha most egy kis színpadon próbálná ki humoristaként magát, lehuhognák, engem viszont megnevettet. Alkoholosfilcet nyom a kezembe és lekapja a felsőjét, nekem meg úgy esik le majdnem az állam, mintha még sosem láttam volna; a pillanatnyi gyönyörködés után kérdőn nézek a szemébe, mert bármennyire is örülök a hirtelen jött meztelenkedésének, nem értem hová készül pár perccel a meccs előtt. – Írd rám, szerencsét hoz.
Ezért volt mindig ennyire ijesztő számomra a szerelem; eddig túlontúl nyálas gesztusokat hihetetlenül romantikusnak találtam hirtelen és kezdtem azt hinni, velem van a baj, nem a világgal. Mosolyogva rajzolom fel a bal oldalára és megfordul a fejemben, hogy még egy szívecskét is mellé rajzoljak, de elvetem az ötletet. Helyette csak megsimítom a szabadon hagyott oldalát és rövid csókot nyomok a szájára, miután egyből egy hosszabbat is kikövetel magának.
- Kívánj sok szerencsét – vigyorog, miután visszakapta magára a pólóját, magához szorít, a fülébe puszilok, rámarkol a fenekemre én pedig még hosszú pillanatokig nézek el utána.
- Mehetünk, Júlia? – szakít ki a rózsaszín ködös ábrándozásom közepéből Nate udvari bolondja utánfutója (vagy fordítva van? A pasibarátságok furcsák), és átkarolva a vállamat kezd a lelátó felé terelgetni, hogy az egész meccset az ő fantasztikus kommentárjai között kelljen végignéznem.
- Nem fogok eltévedni, Mike – jegyzem meg, főleg mert olyan tempóval tol-húz, aminél már nehéz elegánsan lépdelni magassarkúban.
- Csak biztosra akarok menni, mióta elkapott a szerelem, elvesztetted a fejedet – terelget maga előtt az első sorba foglalt üléseink felé és kifejezetten hálás vagyok, amiért nem látja az arcomat, mert most kiült rá a rémület.
Én tényleg visszavonhatatlanul szerelmes vagyok Natebe.