Ritkán mondok nemet Kalebnek, de a mai egy ilyen nap. A délelőtt folyamán kaptam tőle egy üzenetet, miszerint átmehetnék hozzá, de miután megnyitottam nem válaszoltam rá. Eltelt két óra, mire küldött egy kérdőjelet, majd még egy, amikor már felhívott, hogy mégis mi a fasz van. Nem tartott sokáig elmagyarázni neki, hogy ma van a nagy nap, így nem tudok vele lenni. Okos fiú révén rögtön megértette és nem zaklatott tovább.
Mások a nagy napnak az esküvőjüket tartják. Azt a pár órát, amikor egy gyönyörű fehér ruhában vonulnak az oltárhoz, hogy életük szerelmének végre igent mondhassanak. A napot, amikor teljesül minden vágyuk és övék lehet a főszerep. Ez nálam egy kicsit másabb, egy kicsit összetettebb és egy kicsit titkosabb. Valami olyan dolog, amiről egyébként szívesen beszélek bárkinek csak éppen fontos részleteket hagyok ki belőle.

Taxival is több, mint egy órámba telt kiérni a reptérre. Teljesen máshol járnak a gondolataim, hiszen a sofőrnek úgy kellett kiszállnia a kocsiból és utánam futnia, hogy fizessem ki az utat. Lányos zavaromban hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de a kezébe nyomtam az összeg többszörösét és még a visszajárót sem vártam meg. Már egy ideje dupla annyi pénzt kapok, mint amennyit eredetileg nekem szántak a szüleim csak éppen az ikertestvérem előtt elzárták azt a fránya pénzcsapot és azt hiszem nagy részt az én hibámból. A múltban történt, szóval nem kellene emiatt gyötörni már magam, nem? Végülis nem én vagyok olyan hülye, hogy minden szavamra ugrok.
Úgy érzem most is ez történik. Ahogy itt állok a reptéren és az emberek elhaladnak mellettem, míg én csak bámulok előre és azon gondolkozom, hogy miért csináljuk ezt még mindig. A végtagjaim remegnek, s alig tudom lecsavarni a snüssz dobozának a tetejét, hogy egyet az ínyemre tegyek. Nikotinra van szüksége a szervezetemnek, ám nincs már arra időm, hogy kimenjek rágyújtani. Az utolsó percben értem ide, s ugyan a monitor tizenkét perc késést ír a Los Angelesből jövő géphez, de az éppen annyira elég, hogy átvágjam magam a tömegen és kijussak innen. Nem akarok máshol lenni, amikor megérkezik.

Sidney és én egész életünkben össze voltunk nőve. Már az anyaméhben kényszerítettek minket, hogy egymás mellett fejlődjünk. Azt hiszem ott lett elcseszve minden, amikor anyám és apám gyereket akartak. Sikerült is nekik, egyszerre kettőt csináltak. Nagy teljesítmény. Azt hiszem az egész világ jobban járt volna, ha húzott volna apa egy gumit.
Az ikertestvéremmel egész életünkben együtt voltunk. Sosem töltöttünk huzamosabb időt távol egymástól. Ugyanaz az óvoda, általános iskola és még gimnázium is. A döntéseinket megvitattuk egymással és minden annyira természetesnek tűnt. A beteges kötődés, az egymáshoz bújás, majd az első lopott csók is. Minden, amit ember el tud képzelni. Most viszont már eltelt hat hónap. Félévem volt arra, hogy rájöjjek mennyire más a normális az általam elképzelt dolgoktól. Megtanultam, hogy egyedül is tudok boldogulni, ám nem telt el úgy egy perc az életemben, hogy ne gondoltam volna Sid-re, s a hiányára. Számoltam a napokat, hogy végre ideköltözzön. Még azt a hülye Big Day appot is letöltöttem és küldtem a srácnak a screenshotokat minden egyes nap, hogy mennyi van még hátra, pedig legbelül tudtam, hogy ez egy kurva szar ötlet. Végre rájöttünk az élet működésére, hogy nem szabad ennyire szoros kapcsolatot ápolnunk, ám a kisördög a bal vállamon nem hagyta sosem, hogy kimondjam.

Most pedig itt állok és figyelem az embereket, akik jönnek ki a kapun. Már kezdem érezni a snüssz hatását, hiszen eléggé beszédültem. Ellazít, s nem hagyja, hogy sokat gondolkozzak azon, hogy mennyire el van baszva ez az egész szituáció. Rengeteg alkalmam lett volna megmondani neki, hogy ne gyere és azt hiszem boldogan otthon maradt volna, ám nem tettem. A józan ész diktálását elnyomta a szívem hangja. Úgy éreztem szükségem van rá ahhoz, hogy végre egész lehessek megint. Talán ez az oka annak, hogy amikor meglátom még egy könnycsepp is kicsordul a szememből. Futni kezdek felé, egyszer még meg is botlom a magassarkúmban, de nem toppanok meg. Szaladok tovább, míg a nyakába nem ugrok már kieresztve az érzéseimet. Hisztérikusan sírni kezdek, hiszen egyszerre vagyok a világ legboldogabb embere, mert itt van velem, s a legkétségbeesettebb, hogy most mégis mi a faszt csinálok megint.